Sokkoló tragédia


Felfoghatatlan lehetett az a pillanat, amikor egy ismeretlen szám villogott az anya telefonjának kijelzőjén. Ráadásul idegen országból jövő hívás. Automatikus mozdulat a mobil felvétele. Egy gyors haló, igazából érdektelen beleszólás. Majd a kérdések sorozatakor az agy reakciója.

„Igen, az én fiam síelni ment. Igen, azzal a gimnáziummal. De miért kérdezi? Ma reggel vártuk őket. Mi történt?”

Az összeomlás, hogy nincs többé a szeretett gyermek. Akinek a nevetése még ott cseng anya fülében az utolsó telefon beszélgetéskor.

„Sikerült ahhoz a lányhoz közelebb kerülnöd a síelésnél, akit olyan régóta figyeltél?”
„Anya, ne már, tudod…”
„Rendben, csak annyit mondj még, hogy mikor indultok? Ha hazaérsz, mi legyen ebédre? Nagyi is süt neked. A kedvenced! Apa elmegy érted az iskolához, segít neked.”

Már csak emlék. Mint ahogyan az is, milyen szépen tanult mostanában. Egyre komolyabban vette a céljai megvalósulását. Mindenki meglepődött, de egyben boldog is volt a jó jegyek miatt. Eddig sem tanult rosszul, de ez a fél év nagyon elindult. Az sem volt véletlen, hogy ezt a franciaországi sítábort megengedték neki. Nagyon jól teljesített. Megérdemelte. Boldog volt.

„Anya képzeld, ott lesz az a lány is, tudod, akit mutattam neked. Akire te is azt mondtad, hogy tényleg csinos. Meg a szeme, olyan okos, vidám.”
„Ő is síel majd? Klassz. Szép lány. Óvatosan kerülj a közelébe. Keresd a bandázáshoz a társaságát. Gyerünk!”

A halál híre kiszakít mindent az emberből. Elszáll az erő a karból, a testből, az agyból. Ájulásszerű támolygás az elmúlás kegyetlenségével. Összeomlás. Egy fiatal élet vége. Annál nincs rosszabb, amikor egy szülő eltemeti a gyermekét. Azt még átokból sem kiabálják egymásra az emberek. Amikor pedig mindkét gyermekét elveszti egy szülői pár, az a pokol! A gyászolóknak maró, kínzó, elmúlhatatlan fájdalom. Értelmetlenné vált minden. Üresség. Maga a létezés is könyörtelen az élve maradottaknak.

Istenem, adj nyugalmat az áldozatoknak! Idősebbnek, fiatalabbnak!