A végén Cavani járhat rosszul a tizenegyes-balhé miatt


Mi ezt aligha tennénk meg a munkahelyünkön.

Képzeljük csak el, hogy éppen egy parádés előadást készülünk tartani a főnökség előtt, egy olyan konferencián, amire már hetek óta készülünk, amikor a legelviselhetetlenebb kollégánk – nevezzük mondjuk Jakabnak – hirtelen odalép mellénk kiveszi kezünkből a kapcsolót, lecsukja a laptopot és jól hallhatóan kijelenti, hogy ő tartja meg az előadást. Persze közben szigorúan kerüli velünk a szemkontaktust.

Totális a döbbenet. A mi Jakabunk persze azért elviselhetetlen, mert ő a törtető-taposógép, aki egyszerre adja a jó havert a kollégák közti sörözésen, a főnökök előtt persze a strébert, ráadásul még a (kolléga)nők kedvence is. És hirtelen itt áll velünk szemben, egyszerre magabiztosan és gunyorosan vigyorogva. Mi meg teljesen megsemmisülten állunk, hiszen a mi nevünk van feltüntetve a mai prezentáción, mi dolgoztunk az anyagon keményen. Pontosan ezért az első döbbenetet fokozatosan felváltja a harag, ezért visszatoljuk Jakab kezét a laptopunkról és határozottan visszavesszük tőle a vetítő kapcsolóját. Jakabot persze nem lehet kizökkenteni, még mindig flegmán mosolyog, de legalább visszahátrál.

A kár azonban visszavonhatatlanul megtörtént, a magabiztosságunk ezzel a kis akcióval véget is ér, az előadás totális kudarcba süllyed. Miközben mi az összes belső szervünket kiizzadva dadogunk a Power Point diák előtt, Jakab az ablak melletti disznövénynél támasztja a falat és egy pillanatra se hagyja abba a pofátlan vigyorgást. Mert tudja, hogy nincs több lövésünk, a következő már biztosan ő lesz.



Ezt a kis történtet most helyezzük át Párizsba, egész pontosan a Parc des Princes stadion környékére, ahol az augusztus elején kitört Neymar-láz kezd lecsillapodni. Nem arról van szó, hogy a brazil mezeit ne kapdosnák el a boltokból, vagy hogy ne találna góllövő cipőjét, ez inkább morális gyengeség, amibe történetünk főszereplője – ha úgy tetszik a párizsi Jakab – belekeveredett.

De mi a pontos bűne? Megpróbálta megrövidíteni egy büntetővel az erre kijelölt csapattársat engedély, vagy legalábbis kérdés nélkül.

Történt, hogy hétvégén a párizsi milliomos (milliárdos) csapat 1-0-ra vezetett az Olympique Lyon ellen rangadón, amikor 13 perccel a végső sípszó előtt büntetőhöz is jutottak. A csapat hagyományos büntetőrúgója, Edison Cavani el is indult a labdaért, de azt a brazil aranyfiú felkapta és Dani Alvessel való koprodukcióban dugdosta az uruguayi elől, egyértelműen jelezve, hogy ő kívánja elrúgni a megítélt tizenegyest. A percekig tartó perpatvar végén kelletlenül átadta a játékszert, így végül Cavani odaállhatott a rúgáshoz, amit annak rendje és módja szerint el is rontott (vagy Anthony Lopes kapus védett parádésan, döntse el ki-ki ízlése szerint). A jól értesült L’Équipe sportnapilap szerint a mérkőzés után úgy kellett szétválasztani a csapattársaknak a két sztárt, nehogy az ökölharc legyen belőle.

Persze mi nem vagyunk ilyen jól értesültek és aligha láthatunk be a csapat kulisszái mögé, de az mindenképpen beszédes adat, hogy az előző három büntetőt, amit a kék-pirosak kaptak egytől-egyik Cavani végezte el, ráadásul mindegyiket sikerrel. A tavalyi szezonban pedig hétszer volt eredményes a büntetőpontról. Most is készen állt a terep egy újabb sikeres bemutatóra, egészen addig, amíg a csapat Jakabja bele nem köpött a levesbe.

Minderről felvetődik pár gondolat. Mindjárt az első, ha a történetben van egyértelmű vesztes, az szegény Cavani, aki lehet, hogy megnyerte a csatát azzal, hogy végül elrúghatta a büntetőt, de sansza nincs arra, hogy a háborúból is ő kerüljön ki győztesen. Neymar nimbusza és minden, ami ezzel jár annyira erős, hogy az a projekt, amit belefektettek egész egyszerűen nem hiúsulhat meg.

„Neymarral soha nem lesz semmi gond”  jelentette ki még múlt hónapban a párizsiak vezetőedzője, Unai Emery a So Foot magazinnak, ami az elmúlt meccs fényében már igencsak idejétmúltnak hangzik, nem beszélve arról, ahogyan folytatta az interjú. „Megmondtam a fiúknak, ha esetleg gond lenne rendezzék el egymás között, szépen barátilag. Mindketten profik, tisztában vannak a csapat érdekeivel, de esetleg valami vitás ügyben nem tudnának megegyezni akkor majd én mondom ki a végső szót. Hiszen belső rivalizálások soha nem válhatnak a csapat kárára” – nyilatkozta a mester. Akkor még aligha tudhatta "Mr. Előreokoskapitány", hogy kevesebb mint egy hónappal később a futballt szerető és követő közvélemény ezen fog csámcsogni, őt pedig jól kiröhögni.

Nem feledkezhetünk meg a jól elkülönülő „brazil lobbiról” sem a gárda öltözőjében. Hiszen a sportnapilap szerint kik is akarták szét választani a feleket az állítólagos öltözői összebalhézáskor? Nem más, mint Thiago Silva és Marquinhos. A labdát meg ki bújtatta Neymarral együtt? Csak nem Dani Alves? Ezek után még a leggyengébb elméjű megfigyelő számára is nyilvánvaló, hogy ez a csoportosulás kit fog támogatni amennyiben végképp elmérgesedik a helyzet, ami ékes magyar nyelven annyit tesz, hogy Cavani párizsi napja alighanem megszámláltattak.

Meglehetősen tisztességtelen ez egy olyan emberrel szemben, mint az uruguayi, aki már több éve hűséggel szolgálja a francia főváros kirakatcsapatát. Cavani zokszó nélkül tűrte korábban a másodhegedűs szerepét a svéd ász, Zlatan Ibrahimovic mögött is, ezért talán megérdemelne a jó sorstól egy lehetőséget, hogy bizonyítson, első számú sztárként is meg tudná állni a helyét.

Mindemellett felvetődik a moralitás kérdése is. Milyen üzenetet közvetít az a játékos a szurkolók, de akár a többi csapattárs felé, aki csak tessék-lássék kérdés nélkül önkényesen elveszi a labdát a kijelölt ítélet-végrehajtótól? Az biztos, hogy ezzel a gesztussal a „vétkes” azt demonstrálja, hogy nem bízik a csapattársában és hogy magát különbnek tartja. Vagy csak szimplán önös érdekei hajtják, hogy bebizonyítsa ő itt az abszolút király, a többiek pedig csak díszletek lehetnek mellette. Akármi is igazság egyik sem vet éppen jó fényt a csapategységre.



Persze semmi új nincs a nap alatt, láttunk már korábban hogyan szadizta az olasz Paulo Di Canio a fiatal Frank Lampardot a WHU-nál, Mario Balotellit miként ignorálta látványosan Jordan Henderson vagy éppen Kevin Mirallas miként tolt ki Leighton Bainesszel. De legfrappánsabb magyarázattal kétségkívül Charlie Austin rukkolt ki, aki Dusan Tadicot fosztotta meg a lehetőségtől: „Persze-persze ez a csapatról szól alapjában, de a francba is, a középcsatárnak kell rúgni a tizenegyest és slussz.” Próbáljunk meg nem hányni amikor erre gondolunk és gondolatban tegyük hozzá, „üdvözlünk a Egositák klubjában Charlie, belépő csak a legszemetebb embereknek."

Jelen esetben annyira nem lehetünk meglepettek. Neymarról már eddig is köztudott volt, hogy szereti a show-t, ebből kifolyólag meg az önzésre is hajalmos. Kétségkívüli tehetsége mellett ez is végigkíséri a karrierjét, egyfajta Dr. Jekyll és Mr. Hyde effektusként (bár az ő esetében talán Neyman és Neymániás lenne a megfelelőbb kifejezés, akik ugyanabban a vékonydongájú testben laknak). A vájtfülűek még emlékezhetnek egy régebbi epizódra a brazil korai karrierjéből is, amikor még a Santos aktuális edzőjével Dorival Juniorral rúgta össze a patkót, mert annak határozott tiltása ellenére végzett el egy büntetőt. Ismétlődő történelem?

„Szörnyeteget teremtettünk” dühöngött akkor lefújás után, de akkor ez csak pusztába kiáltott szavaknak tűntek, pedig a következmények kézzelfoghatóak lettek, márpedig Dorival számára igencsak kellemetlenül: a „Neymar-levina” elsodorta, hiába tette kispadra a sztárt, hamarosan kirúgták az állásából.

És hogy mi a konklúzió? Annyi Edison barátom, hogy ebbe az ügybe beletörik a bicskád akár tetszik-akár nem, de hogy javasoljunk is valamit egy kis sütivel-cukorkával vigasztald magad, az állítólag mindig jókedvet csinál.