Magyar válogatott: Új hajnal?


Túlzás nélkül állítható, hogy nemzeti tizenegyünk minden várakozásunkat felülmúlva állta meg a helyét Franciaországban és ezen az utolsó, belgák elleni nyolcaddöntő sem változtat. Jobb csapattól kikapni aligha szégyen, márpedig Hazardék ilyen teljesítménnyel a felső ág első számú esélyesévé léptek elő, ráadásul a fináléban – amennyiben tényleg eljutnak oda – nem lesznek esélytelenek.

Válogatottunkra visszatérve a legnagyobb pozitívum sokak szemében az, hogy ez az együttes végig tudta mit akar játszani és mindent meg is tett, hogy ezt megvalósítsa. Végre nem a tanácstalanul labdázgató riadt együttes láttunk, hanem egy szakmailag és fizikálisan is nagyon jól felkészített társaságot, amely elhitte, hogy képes a bravúrra. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindig jól játszott válogatottunk, mert valóban csikorgott néha a gépezet pl. Izland ellen, sőt voltak pillanatok amikor Ausztria is beszorított, a belgákat meg most külön nem is említve, de mégis megvolt a csapat tartása, gerince.

Ha csak az eredményességet nézzük úgy is történelmi siker mind az osztrákok legyőzése, mind a portugálok elleni döntetlen még akkor is, ha mindkét csapat kisebb-nagyobb gondokkal küzdött-küzd az Eb során. Ezek a sikerek pedig már elsősorban a jövőnek szólnak, hogy igenis elhiszi a gárda és mi, magyar szurkolók is, hogy igenis van esélyünk az elkövetkezendő vb-selejtezőkre is, noha Oroszországba sokkal nehezebb lesz kijutni, hisz a csoportelsőkön kívül a többiek pótselejtezőkre kényszerülnek. De most már hosszú idő után újra fel lehet tenni a kérdést anélkül, hogy a kérdező köznevetség tárgya lenne: Miért ne lehetnék csoportelsők? Hiszen a labdarúgás annyit változott az elmúlt pár év során, egyre inkább eltűntek-tűnnek a különbségek, hiszen részt vehetett a mostani Eb-n is egy Albánia, egy Észak-Írország és Izland is többek között, akik mind megállták a helyüket. De ha nem is sikerülne megkaparintani a csoport első helyét a következő kvalifikáción miért ne lehetne esélyünk a pótselejtezőn? Talán most már potenciális ellenfeleink is kicsit más szemmel néznek a válogatottunkra, ami viszont mindenképpen jó hír.

Persze az nagy kérdés még kikkel vesszük fel a harcot, mivel nagy valószínűséggel az Eb-n kiválóan teljesítő Király Gábor és Gera Zoltán is befejezi a válogatottban. Ha esetleg maradnának az sem hosszú távú megoldás, mivel ők már kimondva-kimondatlanul is pályafutásuk végén járnak. De szerencsére kiderült, hogy van egy olyan váza a válogatottnak, ami hosszútávon is működőképes lehet, hiszen Nagy Ádám még csak karrierje elején jár, de a fiatalok közé tartozik még Kleinheisler, Bese is, míg a csapat zöme Elek-Nikolics-Dzsudzsák-Fiola-Lovrencsics-Pintér-Kádár-Guzmics most van nagyjából a legjobb futballista-korban. Bőven benne van ebben a generációban még az oroszországi vb, de még akár a következő Eb lehetősége is.

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a szakmai stáb, Bernd Storck, Andreas Möller és a többi szakember személye mellett sem. Az ízig-vérig germán profizmust képviselő stáb, nem akarta a világot megváltani kinevezésekor, hanem csak kijelölt (-folytatott á lá Dárdai? Erről is lehetne lamentálni) egy irányvonalat és ennek átvételében illetve végrehajtásában partnerre talált a játékosokban. Sokszor hallottuk, hogy van „szerethető”-„tolódó”-„harapós” meg ki tudja még milyen válogatottunk, most nekem csak egy szó ugrik be: tudatosság. Igen, most van egy tudatos VÁLOGATOTTUNK, így csupa nagybetűvel.

Végezetül, de nem utolsósorban meg említsük meg a magyar szurkolókat, akik tényleg színfoltjai voltak ennek az Eb-nek, akik fanatikus és fantasztikus szurkolással támogatták illetve köszönték meg az együttesnek a sikereket. Közhely, de ugyanakkor nagyon is igaznak bizonyult, hogy nincs még egy nép Európában (de talán a világon se) aki annyira ki lett volna éhezve egy igazi futballsikerre. Most ez végre megadatott. amire ez a generáció – itt gondolok a most húszas-harmincas éveiket taposó szurkolókra – kis túlzással a születése óta várt és aligha fog valaha elfelejteni; ha nem követnék újabb sikerek – amit ne adjon az Isten –azért, ha pedig sorozatban jönnek, akkor meg azért, mert ez volt az első. És az elsőt az ember soha nem felejti, legyen szó bármiről az életben.

Zárszóként összefoglalhatnánk úgy is, hogy az éjjel véget ért ugyan, de itt a hajnal, egy új, dicsőséges hajnal lehetősége. Hogy mi lesz belőle még nem tudjuk, de az biztos hogy együtt fogjuk kideríteni-kivárni. Csak együtt, mint mindig!