Egy átigazolás margójára


Előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok teljesen elfogulatlan Ibrahimoviccal szemben. Amióta figyelemmel követem a labdarúgást mindig is a technikás, a játszani akaró – és tudó- támadójátékosok álltak legközelebb a szívemhez. Legelőször Eric Cantona, majd Roberto Baggio, utána természetesen „Il Fenomeno” vagyis a brazil Ronaldo, és végül Zlatan. Közös vonás az említettekben, hogy technikás, gólerős játékuknál csak öntörvényűségük volt nagyobb, mégis milliók imádták a játékukat, stílusukat.

Zlatan Ibrahimovic talán a legutolsó mohikánja ennek a játékostípusnak. De sokan csak legyintenek, hogy ugyan mi teszi őt egyedivé, mondhatni különlegessé, hiszen elmondható, hogy soha nem volt világbajnok vagy Európa-bajnok, nem nyert egyszer sem Aranylabdát, de még Bajnokok-ligája győzelmet sem tud felmutatni. Amikor rákérdeztek az érintettnél, ő tömören csak így foglalta össze: Mert én vagyok Zlatan. És ezzel részéről minden ki volt mondva.

Ha csak a karrierjét nézzük számokban az valóban impozáns: de jure négyszeres olasz bajnok (3-szor az Interrel, egyszer a Milannal) de facto hatszoros, mivel ezt megelőzően a Juventussal is kétszer nyert, csak ezektől a címektől az olasz szövetség megfosztotta a „zebrákat” a calciopoli néven elhíresült botrány után. De Ibrahimovic bajnok lett kétszer Hollandiában az Ajax-al, egyszer Spanyolországban a Barcával és négy párizsi éve alatt minden alkalommal a PSG-vel. Összesen – ha a torinói címeket is ideszámítjuk – 13 alkalommal söpört be bajnoki aranyérmet.

Bár karrierje legtöbb idejét Olaszországban töltötte –összesen hét szezont húzott le Itáliában – mindent statisztikát figyelembe véve Franciaországban jutott a csúcsra, 122 mérkőzésen 113 gólt szerezve a PSG színeiben. Itt még olyan rekordok is fűződnek a nevéhez, mint a legtöbb gól egy szezonon belül a francia bajnokságban (38 a most záródó szezonban) a leggyorsabb mesterhármas a francia bajnokság történetében (2016. március 13.-án a Troyes ellenében, 9 perc alatt), sorozatban kilenc meccsen szerzett gól.

Viszont Zlatan karrierje bizonyos szempontból mindig is torzó maradt. Egész életében hiába kergette a Bajnokok-ligája serleget, elérni sosem tudta, sőt még csak döntőt sem játszott. Legnagyobb tévedésének karrierje során az bizonyult, hogy 2009 nyarán elhagyta az Intert – melynek első számú csillaga volt – a BL címvédő Barcelona kedvéért, hogy megnyerje végre a sorozatot, de a katalánok végül pont az Interrel szemben bukták az elődöntőt. (A milánóiak végül el is hódították a Bayern München elleni fináléban a serleget.) Amekkora ráfaragás volt Ibra részéről annál nagyobb üzlet volt az Internek, hiszen 50 milliót kaszáltak a svéd óriás eladásáért és megkapták a Barca fenegyerekének Samuel Eto’onak a játékjogát is. Ugyanakkor Zlatan a kudarcok ellenére egy rekordot a Bajnokok-ligájában is tart: ő az egyetlen játékos eddig, aki hat különböző klub mezében is gólt szerzett a sorozatban.

A másik pont ahol nem sikerült az áttörés, az a svéd válogatott volt. Erről viszont talán maga az érintett tehet a legkevésbé, hiszen mérlege a nemzeti csapat dresszében se volt rossz, (116 meccs 62 gól) de a skandináv válogatott egy másik korban, a kilencvenes évek elején élte az aranykorát, ami egy világbajnoki bronzéremben kulminált még 1994-ben. Noha az Ibrahimovic-érában arra általában mindig jók voltak a „háromkoronások” hogy a nagyobb tornákra kijussanak (sokszor a mi kárunkra, de ez egy másik történet) de ott az áttörés rendre elmaradt, mindössze két vb nyolcaddöntő jött össze 2002-ben és 2006-ban, valamint a 2004-es Eb-n - némi dánokkal való összebeszélés után - egy továbbjutás a csoportból Olaszország rovásra. Mindezek után a mostani Eb után Zlatan be is jelentette, hogy a válogatott fejezetet hivatalosan is lezártnak tekinti.

És ezzel meg is érkeztünk a jelenbe, hogy az öntörvényű svéd már csak a klubfocival kíván foglalkozni és ez a fejezet pedig a United színeiben fog tovább íródni. De vajon szerencsés lesz-e ez az egymásra találás? Ez alapjából az idő fogja eldönteni, de egy biztos, Zlatan kell-kellett a gyengülő színvonalú Premier League-nek. Hiába van már hosszú évek óta az angol pontvadászat a legjobbnak eladva a világon – a válogatott csúfos Eb bukása után is egyre nyilvánvalóbb- hogy sokkal inkább csak a marketingértéke az igazán magas, a színvonal viszont süllyedőben van. Erre a legcsattanósabb fricskát a Leicester City idei bajnoki címe adta, amely minden bizonnyal elgondolkozásra készteti a liga elnökségét és a klubcsapatok vezetőségét is.

A svéd személyében azonban vitathatatlan klasszis érkezik Albionba és a szurkolók joggal várják el, hogy a játéka életet fog lehelni mindig az utóbbi években igencsak vergődő „vörös ördögökbe” illetve magába a bajnokság színvonalába is. Zlatanon ez aligha fog múlni, hiszen egyrészt ismét együtt dolgozhat kedvenc edzőjével a szintén igencsak öntörvényű José Mourinhoval és a egyúttal borsot törhet az általa nem igen kedvelt Pep Guardiola orra alá, aki – mit tesz Isten – pont a városi rivális City menedzsere lett. Ez a párharc szintén a liga nagy csemegéje lehet, főleg annak a fényében, hogy rögtön az első fordulóban összecsap a két ősi rivális.

Bárhogy is alakuljanak a dolgok a továbbiakban semleges szurkolóként, de a színvonalas labdarúgás és a kreatív játékosok lelkes rajongójaként csak azt kívánhatom, hogy pár évig lássuk még varázsolni a svéd klasszist, hiszen jövőbeli visszavonulásával egy újabb nagy egyéniséggel leszünk szegényebbek. Mert lehet szeretni vagy éppen utálni Ibrát, egy dolgot biztos nem lehet vele kapcsolatban tenni: semlegesnek lenni személyisége, játéka iránt.