Eb-napló: Irány Franciaország!


A magyar szurkoló és a válogatott viszonya olyan, mint egy rossz párkapcsolat. Az eszeddel tudod, hogy nagy eséllyel újabb csalódást okoz neked a másik, ugyanakkor a szíved teljesen mást diktál és valahogy mégis bízol abban, hogy legközelebb minden más lesz.

Az ún. „magyarfoci” (ami Dárdai Pál szerint is egy önálló valami a labdarúgás nagy halmazán kívül és ezzel nehéz vitatkozni) nem bánt kesztyűs kézzel a szurkolókkal az utóbbi évtizedekben. A mexikói világbajnokság óta (1986) felnőtt úgy egy generáció, hogy komoly tornán nem láthatta a magyar nemzeti tizenegyet – hacsak az 1996-os atlantai olimpiát nem soroljuk ide.

Amúgy meg leginkább a folytonos reménykedés majd a kiábrándító pofonok jellemezték az elmúlt harminc évet. Ezeket felhánytorgatni most nem sok értelme van, mindenki emlékszik, hogy például az Öreg Vadász vezérletével mi történt a jugoszlávok elleni pótselejtezőn, illetve a későbbi lettországi, grúziai, máltai, bukaresti kalandok is örökre beégtek az emlékezetünkbe. A helyzet odáig eszkalálódott, hogy pár éve Amszterdamban simán kaptunk egy nyolcast világbajnoki selejtezőn. Már csak ezért is döbbenetes volt látni, a „Még 50 perc” című dokumentumfilmben, hogy Egervári „nem akart egy nyolcast kapni.”

Akkor, 2013 őszén ott álltam az Amsterdam Arena lelátóján és egy életre megtanultam: mindig van lejjebb. Majd eldöntöttem, hogy legalább tíz évig nem megyek többet válogatott meccsre. Jobb lesz az úgy.

Aztán jött Pinyő a tolódással, amit azóta sem hiszek el, hogy megtörtént. Úgy éreztem, a tíz év még kevés is lesz és igazából meg kéne szüntetni Magyarországon a profi labdarúgást, mert semmi értelme az egésznek. Majd Pintér bukása után kinevezték Dárdai Pált. Soha nem felejtem el az első sajtótájékoztatóját, amit tátott szájjal néztem végig. Ennek az embernek értelmes gondolatai vannak, amit el is tud mondani! Úristen! Ilyen összeszedett, lózungok nélküli nyilatkozatot még addig soha nem hallottam magyar szövetségi kapitány szájából. Újra felcsillant a remény. Ettől persze még tartottam magam a fogadalmamhoz, ami egyáltalán nem volt nehéz az MLSZ elképesztően dilettáns szabályozása miatt, amivel a mai napig szinte teljesen ellehetetleníti a meccsre járást Magyarországon, de ebbe inkább most ne menjünk mélyebben bele.

Dárdai fazont adott a játékunknak, ami nem utolsó sorban eredményességhez vezetett és borzasztóan csalódott voltam, amikor a Hertha nem engedte többet leülni a magyar válogatott kispadjára. Bernd Storckot nevezték ki szövetségi kapitánynak és magam is szkeptikusan álltam hozzá ehhez döntéshez. Szerencsére a Dárdai-féle vonal nem szakadt meg a német színre lépésével és a pótselejtezőn oda-vissza vertük a pökhendi norvégokat. Az évtizedekig tartó böjt után végre mi örülhettünk.

Az amszterdami fogadalmam azonnal érvényét vesztette. Kint vagyunk az Európa-bajnokságon, menni kell! Ki tudja legközelebb mikor lesz ilyesmire lehetőség? Az sem volt kérdés egy pillanatig sem, hogy akkor mind a három csoportmeccsen ott leszek. Úgyhogy most miközben ezeket a sorokat írom, már pakolok is az útra, este indulás autóval Bordeaux-ba.

Sokan kérdezték, hogy mit várok a magyar válogatottól az Eb-n? A világon semmit. Nincs különösebb elvárásom. Csupán annyi, hogy ne alázzanak meg minket. A Storck alatt mutatott játék alapján ez nem túl valószínű, hogy megtörténik. Ezen felül minden lőtt gól, minden megszerzett pont ajándék.

2016. 06. 11.
A magyar Eb-győzelemért kínált jelenlegi odds 401.0